Krikett.Sport
Krikett.Sport KRIKETTLEXIKON
Főoldal
Alapfogalmak
Játékosok
Pálya, stadion
Dobósáv, vonalak, téglány, védett terület
A játékvezetők és jelzéseik
Mérkőzés, turné, sorozat
Játékrész, továbbjátszás, lezártnak nyilvánítás
Játszma
Futás
Holt labda
Rossz dobás, széles dobás, szabadütés
Mellé, testet érintve mellé
Határ, határesemény
Büntetőpontok
Eredmény
Mezőnypozíciók
Dobás
Ütés
Kiesés, apellálás, visszavonulás
Kiesési módok
Kidobás
Elkapás
Láb a kapu előtt (LKE)
Kifutás
Leverés
Sajátkapu-döntés
Labda kétszeri megütése
Mezőnyjáték akadályozása és kezezés
Időtúllépés
Eszközök és felszerelések
Labda
Ütő
Kapu, karók, pálcák
Védőfelszerelések
Háttérvászon
Szürcshenger
Statisztika, matematika, fizika
Dobási statisztikák
Ütési statisztikák
Egyéb egyéni statisztikák
Csapatokat rangsoroló mutatók
Duckworth-Lewis-eljárás

Az ütés

Bevezető

Ebben a lexikonbejegyzésben az ütéshez kapcsolódó általános fogalmakról lesz szó. A különféle ütési technikákról majd külön fejezet fog szólni (de az még nincs kész). Szintén külön fejezet foglalkozik az ütőjátékosok statisztikáinak magyarázatával: ez itt.

Nem mondhatjuk azt, hogy a krikettben az ütőjátékosok fontosabbak lennének a dobóknál, de azt igen, hogy az ő teljesítményük a látványosabb a kívülállók számára. Nem véletlen, hogy általában a legnagyobb rajongás a legkiválóbb ütősöket övezte mindig és övezi ma is.

A dobással ellentétben ütésben valamikor minden krikettjátékosra sor fog kerülni (még ha egy adott mérkőzésen nem is biztos), ezért az ütést mindenkinek legalább alapszinten meg kell tanulnia, aki krikettezni akar. Ha mást nem, legalább a védekező, blokkoló ütéseket célszerű.

A pályán egyszerre mindig két ütőjátékos van (kivéve azt a ritka esetet, amikor küldönc van a pályán): az egyiket, akivel szemben a dobás történik, aktív, a másikat inaktív ütősnek nevezzük. Ha vége egy játszmának, akkor a következőben a dobósáv másik végéről fognak történni a dobások, ezért ha az ütősök el sem mozdulnak a helyükről, akkor is váltakozni fog, hogy melyikük az aktív. De nyilván az ritka eset, hogy nem mozdulnak el, hiszen gyakran hajtanak végre futásokat, ilyenkor pedig játszmán belül is helyet cserélhetnek (amennyiben páratlan számú futás történik), ez pedig azt eredményezi, hogy játszmán belül is megcserélődhet, hogy ki az aktív. Tévéközvetítésekben, amikor a képernyő alján feltüntetik a két ütőjátékos nevét, egy csillagot szoktak az aktívnak a neve mellé rakni.

Nincs pontosan meghatározva, hogy hol kell állnia az aktív ütőjátékosnak, amikor dobnak ellene, de magától értetődő, hogy célszerű a kapu előtt állnia, hogy azt védhesse. Nagyjából az ütővonalon szoktak állni, bár ez sincs kikötve, de érdemes, hiszen hátrébb lépve akár a saját kapujukat is veszélyeztethetik, előrébb lépve pedig kevesebb idejük marad reagálni a labdára, ráadásul a leverésnek is nő az esélye. Ez persze nem jelenti azt, hogy ha már száll feléjük a labda, akkor ne lenne jó ötlet egy kicsit elmozdulni valamerre, sőt, ez gyakran szükséges is egy jól kivitelezett ütéshez.

Ha egy ütőjátékos kiesik, akkor le kell mennie a pályáról, és abban a játékrészben már nem jöhet vissza újra (legfeljebb küldöncként). Ha egy csapatból 10 ütős kiesett, akkor vége a játékrésznek. Ha az egyik nyitó ütős meg tudja csinálni, hogy az egész játékrészben nem esik ki, miközben összes társa igen, akkor azt úgy mondjuk, hogy az illető végigviszi vagy végigvitte az ütőt. Ez nagyon ritkán történik meg (főleg a korlátozott játszmaszámú mérkőzéseken), és nagy dicsőséget jelent. Az elnevezés azokból a régi időkből származik, amikor még nem volt mindenkinek saját ütője, hanem a kieső játékosnak ott kellett hagynia a sajátját, hogy a következő, aki bejön, majd azt használhassa. Így aki az elejétől fogva nem esett ki, az szó szerint végigvitte az ütőt.

Az ütősök viselhetnek védőfelszereléseket. Ez nem kötelező (csak bizonyos versenyeken írják elő), de nagyon-nagyon ajánlott, mert anélkül a krikett sérülésveszélyes. Elsősorban a fejet kell védeni (sisakkal), de fontos a lábszárvédő, a kesztyű és férfi krikettben a nemi szervet védő szuszpenzor és a hozzá tartozó úgynevezett körte is.

Ütési sorrend

Azt a listát természetesen a mérkőzés előtt le kell adni, hogy kik lesznek egy adott csapat játékosai, de azt, hogy ők milyen sorrendben lépnek pályára, amikor az ütésre kerül a sor, azt nem kell előre megmondani senkinek. Egy-egy meccs előtt a csapaton belül nyilván eldöntik, és nagyjából a kívülállók is sejthetik, de nincs kötelezően betartandó sorrend, ráadásul mérkőzés közben az adott helyzethez igazodóan is lehet változtatni az előre megbeszélteken. Ha 4-játékrészes a mérkőzés, vagyis egy csapat 2 játékrészben üt, akkor, bár a részt vevő játékosok személyének ugyanannak kell lennie a két játékrészben, de a sorrend akár lehet teljesen különböző is.

Egy biztos: profi krikettben minden egyes játékosnak megvan a megszokott helye ebben az ütési rangsorban, az úgynevezett ütési rendben. Vannak, akik nyitó ütősök szoktak lenni, vannak, akik nem nyitók, de magas rendűek (azaz mondjuk egy vagy kevés kapuvesztés után jönnek be), vannak közepes rendűek és vannak a sorvégiek, akik az utolsók között ütnek, ha egyáltalán sorra kerülnek, mielőtt véget ér a játékrész. Nagyjából igaz, hogy a jobb ütősök magasabb rendűek és a rosszabbak az alacsonyabb rendűek, de óvva intünk mindenkit attól, hogy ezt mindig szó szerint értelmezze! Főleg az első körülbelül 4-5 helyen nem ilyen egyszerű a valóság, ugyanis például nyitó ütősnek nem feltétlenül a legjobbakat kell betenni taktikai okokból. Sőt, sokszor még azt sem lehet kijelenteni, hogy két játékos közül melyik a jobb: gyakori, hogy mindkettő jó, de más-más specialitásaik vannak, és ettől is függhet, hogy hova kerülnek a sorban.

A hosszabb mérkőzéseken, például a tesztben a legerősebbnek (legagresszívebbnek, azaz pontszerzésre legjobban törőnek) tartott ütősöket előszeretettel teszik be a 3., a 4. és/vagy az 5. helyre, de lehet, hogy ugyanezek a játékosok egy egynapos mérkőzésen nyitóként szerepelnek. A mérkőzés kezdetén ugyanis még nincsenek kitapasztalva a pálya talajadottságai, és az új labda ellen is nehéz játszani, mivel még jobban kiemelkedik rajta a varrat, amit a gyors, úgynevezet varratos dobók kihasználhatnak, és röptében is jobban görbül, mint egy jobban elhasználódott labda, emiatt a nyitó ütősök jobban vannak veszélyeztetve a kiesés által, így hasznosabb lehet a rend elejére a türelmesebb, jobban védekező játékosokat betenni. A korlátozott játszmaszámú mérkőzéseken azonban fontosabb és sürgetőbb a pontszerzés, nincs idő várni, amíg a labda kicsit megkopik, ezért ott ez a taktika felborulhat, és jobban jöhet, ha mindjárt a nyitó ütősök agresszív pontszerzőként lépnek fel. Ráadásul az ilyen mérkőzések elején érvényben van az erőfölény szabálya is, ami azt jelenti, hogy az ellenfél csak kevés mezőnyjátékost állíthat a pálya külső részeire, ez pedig érdemessé teszi a határütésekkel való próbálkozást.

A közepes rendben sokszor kell szembenézni a közepesen kopott labdával, amit előszeretettel dobnak a pörgető dobók, akik ellen sokszor lehet szükség védekező ütésekre, de egyúttal szükség lehet a pontgyűjtéses építkezésre is, akár azon az áron is, hogy gyorsan kilépnek az ütővonal elé, hogy ott könnyebben megjátszhassák a pörgő labdákat. A közepes rendben ritkábban próbálkoznak határütésekkel, inkább a szimpla és dupla futások gyűjtésére helyezik a hangsúlyt (főleg egynapos krikettben, amikor többnyire véget ér az erőfölény, mire a közepes rend pályára lép), ezért célszerű a közepes rendbe jól futó, kitartó és türelmes játékosokat keresni, akik képesek akár hosszabb ideig stabilitást adni a csapatnak. A mindenesek és a kapusok, akik jobban elfáradhattak az előző játékrészben (ha volt előző játékrész) a dobásban vagy a kapuskodásban, általában közepes rendű ütősként szoktak szerepelni, hogy mire sorra kerülnek, jobban kipihenhessék magukat. Bár ez nem mindig törvényszerű, hogy így van, főleg a korlátozott játszmaszámú krikettben, mert ott a kapusok sokszor nyitó ütősök is lehetnek. Ez viszont azért is jó, mert ott megtanulják, hogyan viselkedjenek az új labdával szemben, és ha esetleg tesztmérkőzésen a közepes rendben pályára lépve a dobó csapat új labdát kér (ne feledjük, erre 80 játszma után van lehetőségük!), akkor erre is föl lesznek készülve.

A sorvégi játékosok, akik között sok a köznyelv által csak nyúlnak vagy menyétnek nevezett (azaz rossz és még annál is rosszabb) ütőjátékos, általában gyorsan kiesnek, de mivel (hacsak nem mondjuk egy hosszú teszt végén járunk, és ki kell húzni döntetlenre) nem is elvárás tőlük, hogy sokáig maradjanak a pályán, ezért előszeretettel próbálkoznak meg nagy, esetleg kevésbé technikás ütésekkel, amik ha bejönnek, lehet örülni a játékrész vége felé szerzett pontoknak, ha nem, és emiatt kiesnek, akkor sem lehet nagy katasztrófaként értékelni a kiesésüket.

Többnapos mérkőzéseken érdekes taktikai elem lehet az úgynevezett éjjeliőr pályára küldése. Ez akkor történhet meg, ha egy csapat még kevés kaput vesztett el, de nem sokkal a nap vége előtt kiesik egy ütősük. Az éjjeliőr nem lesz más, mint egy viszonylag gyenge (de azért védekező ütésekre képes) ütőjátékos, akit ekkor küldenek pályára (mondhatjuk úgy: feláldozzák), ahelyett, hogy szokásos helyén, a rend végén, mondjuk nyolcadiknak vagy kilencediknek jönne be. Miért jó ez? Két oka van. Egyrészt a nap végén már sötétedik (esetleg konkrétan sötét van), ami soha nem kedvez az ütőjátékosoknak, megnöveli a kiesés kockázatát, és ha egy jó ütőst küldenének be ilyenkor arra a rövid időre, akkor is nagyobb eséllyel esne ki, mint másnap reggel. A másik ok, hogy amikor egy új ütős bejön, akkor sok esetben egy rövid ideig még van benne egy kis feszültség, idegesség, ami néhány dobás vagy játszma után elmúlik, de nem tesz jót a játékosnak, és ha egy jó ütős este jön be, és nem esik ki aznap, akkor mind a két napon át kell élnie ezt a kellemetlenséget.

Ütőpóz

Azt a testtartást nevezzük ütőpóznak, amit az ütőjátékos akkor vesz fel, amikor várja a dobást. Létezik egy hagyományos ütőpóz, amit mindenkinek tanítanak és amit a legtöbben alkalmaznak is, de mindenkire rá van bízva, hogy ettől eltér-e, ha esetleg rájön, hogy neki ettől valamiért kényelmes vagy hasznos egy kicsit (esetleg nagyobb mértékben) eltérni.

Bal- és jobbkezes ütőpóz a krikettben

A hagyományos ütőpózban álló játékos lábfejei párhuzamosak az ütővonallal, legfeljebb 40 cm-re vannak szétnyitva, és a legjobb, ha a vonal pont a talpai között húzódik. Testsúlya egyenletesen oszlik el a két láb között, az állás kényelmes és kiegyensúlyozott kell, hogy legyen. A térdek kissé be vannak hajlítva, a felsőtest kissé előrehajol, de a hát viszonylag egyenes, fejét a dobó felé fordítja és őt nézi. Kezdetben, amikor az ütőt a földhöz érinti, akkor az a hátsó (tehát a kapu felőli) láb nagyujjánál ér le a talajra, de amikor már mindjárt jönni fog a labda, akkor az ütőt fölemeli a földről.

Balkezes és jobbkezes játékosok esetén az ütőpóz ugyanolyan, csak pont egymás tükörképei: lásd az ábrát. A lényeg, hogy a jobbkezes játékos az ütő nyelét úgy fogja, hogy a jobb keze (kesztyűje) lesz közelebb az ütő lapjához, míg a balkezesnek a bal keze lesz közelebb a laphoz. A jobbkezes játékos a dobó szemszögéből nézve balra van fordulva, a balkezes játékos jobbra. Fontos megjegyezni azonban valamit. Évszázadok óta tanítják így, hogy aki balkezes az életben, az balkezes ütőpózt alkalmazzon, aki jobbkezes, az pedig jobbkezeset, de manapság egyre többen jönnek rá, hogy ez nem biztos, hogy így a legjobb. Egyre több ütőjátékos jelenik meg, aki alapból jobbkezes, de balkezes pózba áll be, illetve balkezes, de jobbkezes pózba áll be! Amikor egy játékos adatlapján jelezzük, hogy bal- vagy jobbkezes ütős, akkor azt jelezzük, hogy a hagyományos bal- vagy jobbkezes pózt szokta felvenni, függetlenül attól, hogy valójában milyen kezes. Az is a felvett póztól függ, hogy melyik lesz a pálya láb és melyik a kéz oldala.

Ütéstípusok és -irányok

Az ütésnek sokféle technikája van, ezekkel részletesen külön fejezet foglalkozik (majd ha kész lesz). Itt egy összefoglaló olvasható róluk.

Azt, hogy milyen ütést választ az ütőjátékos, nagyon rövid idő alatt kell eldönteni, ugyanis nagyban függ attól, hogy hova jön a labda. Ezért ahhoz, hogy jó ütős legyen valaki, tényleg rengeteg gyakorlásra van szükség. De aki profi, annak nem csak gyors reflexek kellenek, hanem azt is fel kell mérnie, hogy hol helyezkednek az ellenfél mezőnyjátékosai, és ahhoz is igazítania kell az ütést! Szerencsére a szabályok legalább azt kimondják, hogy a mezőnyjátékosok nem nagyon mozoghatnak, mialatt a dobás történik, így legalább a helyzetüket van lehetőség előre felmérni.

Az ütések célja legtöbbször az, hogy a csapat pontot szerezzen, ehhez pedig lehetőleg minél messzebb célszerű ütni a labdát. Sokszor szükség lehet azonban védekező ütésekre, úgynevezett blokkokra vagy blokkolásokra, amik nem juttatják messze a labdát, igaz, pont sem jár értük. Minél rövidebbre van tervezve egy mérkőzés, annál ritkábbak a blokkok, mert az ütősöknek rövidebb idő alatt többet kell kockáztatniuk a pontszerzésért.

Ütési irányok a krikettben

Hogy milyen irányba fog menni az elütött labda, az az ütés módjától függ leginkább, ezért van értelme az itt látható ábrának, ahol a pálya egyes területeire az ütési módok, technikák nevei vannak odaírva. Ezt azt jelenti, hogy egy jól kivitelezett ilyen típusú ütés abba az irányba fogja továbbítani a labdát. Az ábra a jobbkezes ütőjátékos esetén mutatja az irányokat, ha az ábra alja felől történik a dobás. Balkezes ütősnél az egész ábrát tükrözni kell a függőleges tengely mentén.

Vannak olyan különleges ütéstípusok, amelyek nem szerepelnek az ábrán, például az evező, a helikopterütés vagy a Dil-kanál. Ilyeneket ritkán láthatunk, nem számítanak hagyományos ütésnek.

Külön neve van néhány nem éppen tecnikás ütésfajtának is: amikor csak az a lényeg, hogy egy jó nagyot beleüssön valahogy a játékos, a technikára nem figyelve, azt a köznyelv favágó-ütésnek, más szóval baltásnak vagy fejszésnek nevezi. Egy ilyen ütés akár eredményes is lehet, de amikor úgy sikerül eltalálni a labdát, hogy szinte függőlegesen fölfelé száll, azt gyertyának mondják, és szinte biztos, hogy kiesést fog okozni, hiszen könnyen elkaphatja az ellenfél.

Társulások (párok)

Bár a pontszerzésben a legfontosabb az ütőjátékos önálló teljesítménye, azért az sem elhanyagolható, hogy pályán levő társával hogyan tud együttműködni, amikor futás végrehajtásáról van szó. Induljanak-e, visszaforduljanak-e, ha igen, mikor? Ehhez jó kommunikációra és/vagy összeszokottságra is szükség van. Többek között emiatt is érdemes figyelni az egyéni teljesítmények mellett az egyes párok, pontosabban társulások teljesítményét is. A legfontosabb mutató természetesen az összesen szerzett pontszámuk, de azt is lehet nézni, hogy mennyi ideig, hány játszmáig állt fenn a társulás.

A társulásokat aszerint lehet megnevezni, hogy hányadik kapuvesztés előtt állnak fenn. Első kapus társulásnak nevezzük a két nyitó ütőst: ha közülük valaki kiesik, azaz egy kaput elvesztenek, akkor alakul ki a pályán maradó és az újonnan bejövő ütősből a második kapus társulás és így tovább. Ha esetleg egy ütőjátékos sérülés miatt visszavonul, és így nem esik ki, akkor nem történik kapuvesztés, ezért az újonnan bejövő ütőjátékos még ugyanannak a társulásnak a tagja lesz, mint az előző, tehát ennek a társulásnak már három tagja lesz összesen (ezért is nem jó megnevezés az elsőnek kézenfekvőbbnek tűnő pár szó).

Az első kapus társulásnak (párnak) kell kitapasztalnia a pályaviszonyokat és szembenéznie az új labdával, a későbbi pároknak általában a kopottabb labdával és a pörgető dobókkal, de olyan eset is kialakulhat, hogy már csak egy jó ütős marad a csapatban, akinek egy jó dobóval (vagyis gyenge ütőssel) kell társulnia: ilyenkor fontos, hogy a tapasztalt ütős jól segítse a társát. Amikor a jó ütős van soron, akkor egy-egy játszma elején határütésekre és dupla futásokra törekszenek, hogy ne történjen helycsere, és ne kerüljön ütőpozícióba a társ, míg a játszma végén a páratlan számú futás a céljuk, hogy helyet cseréljenek, hiszen a következő játszmát majd a sáv másik végéről fogják dobni ellenük. (Ezt persze az ellenfél kihasználhatja, például az utolsó dobásra közelebb állíthatják a mezőnyjátékosokat, hogy megakadályozzák a szimpla futást.)

Ha az utolsó társulás már csak két gyenge ütősből áll, akkor a helyzettől és a játékformátumtól függ, hogy mivel próbálkozhatnak. Ha például tesztmérkőzés utolsó játékrésze zajlik, és csapatuk rosszul áll, akkor megpróbálhatnak rengeteg védekező ütést bemutatni, hogy legalább döntetlenre kihúzzák, de más esetekben úgy is érezhetik, hogy már úgyis minden mindegy, ezért sorozatosan megpróbálnak kockázatos, de nagy pontértékű ütéseket véghezvinni, hogy mielőtt kiesnek, legalább valamivel feljebbtornásszák a csapat pontszámát. Ha viszont nem utolsó játékrészről van szó, és azt választják, hogy inkább védekeznek, azzal még pszichológiailag is nyomást tudnak gyakorolni az ellenfélre, akiknek a leendő nyitó ütősei már lelkiekben készülni kezdenek, hogy mindjárt kiesik az utolsó ütős, és ők léphetnek pályára a következő játékrészben, de ha ez sokáig húzódik, az igen kellemetlen lesz nekik. Ráadásul a dobók önbizalmát is elveszi, ha képtelenek sokáig kiejteni az ellenfél leggyengébb ütőseit.

Tesztben egyébként a legtöbb pontot szerző társulást a Srí Lanka-i Mahéla Dzsajavardhana és Kumár Szangakkára alkotta 2006-ban Dél-Afrika ellen: ők együtt 624 futást szereztek.

A labda és a talaj állapota - kinek kedvez?

Az első tétel egyszerű: a rossz dobósávtalaj nem kedvez az ütősöknek. Minél egyenetlenebb, gödrösebb, repedezettebb, annál kiszámíthatatlanabbul pattannak meg rajta a labdák, ezért annál nehezebb azokat jól eltalálni. Rövidebb mérkőzéseken nem sokat változik a talaj állapota az idő során, de egy hosszabb, főleg többnapos mérkőzés esetén az állapotváltozás már korántsem elhanyagolható! Minél több dobás történik, annál több lábnyom és labda okozta mélyedés lesz a földben, ami egyre több kellemetlenséget okoz az ütőknek. Nem véletlen, hogy a teszt krikettben a pénzfeldobást megnyerő kapitány legtöbbször azt választja, hogy az ütéssel szeretnének kezdeni. Ugyancsak a talajromlás lehet az egyik ok, amiért esetleg nem kérik ki a továbbjátszást, amikor lenne rá lehetőség: ha ugyanis kérik, akkor a negyedik játékrészben, amikorra a legmegviseltebb a talaj, ismét nekik kell ütniük. Van ugyan lehetőség a játékrész megkezdése előtt kérni a dobósáv hengerelését, ami javít az állapoton, de azért olyan nem lesz, mint amilyen kezdéskor volt.

Ha a talaj nagyon kemény, szilárd anyagú, az azt jelenti, hogy kevésbé fog romlani az állapota. Az ilyen pályákat kedvelik az ütősök, és irtóznak tőle a dobók, akiket nem segít a sima, változatlan talaj. Leggyakrabban a déli félgömbön: Ausztráliában, Új-Zélandon és Dél-Afrikában találkozhatunk ilyen pályákkal.

A labdáról már nehéz megmondani, hogy milyen állapotában kinek kedvez. Az új labda fényes és kemény, gyorsan felpattan, ezért pörgetéskor kevésbé változtat irányt, így a játékrészek elején inkább a gyors dobók dobnak. Ha már kopottabb, akkor jönnek a pörgető dobók, de végül, miután a mezőnyjátékot végző csapat lassan-lassan fényesre dörzsöli az egyik felét, ismét alkalmas lesz a gyors dobóknak is, mert visszagörbülve fog szállni a levegőben. Az ütősök szempontjából egyik állapotra sem mondhatjuk, hogy jobb, mint a másik. Hosszú mérkőzéseken 80 játszma elteltével a dobó csapat kérhet új labdát, és ekkor kezdődhet elölről a dobók gyors-pörgető-mindkettő ciklusa. Amikor új labdát kérnek, az jelentős törésvonalat jelent, mert hirtelen fog megváltozni a labda állapota, ezért az ütősök nehéz helyzetbe kerülnek ilyenkor: egyszer csak nem a megszokott módon kezd el viselkedni a labda. Viszonylag sokan esnek ki ilyenkor.

Azonban van egy helyzet, ami egyértelmű, hogy kinek kedvez, méghozzá a nedves labda: ez egyértelműen a dobóknak hátrányos és az ütősöknek jó. A nedves labdát ugyanis nehezebb jól megfogni és megpörgetni, nem görbül annyira a levegőben és kevésbé változtat irányt pörögve is. Ezért egynapos mérkőzéseken, amikor sejteni lehet, hogy esteledéskor harmatossá válik a fű (már ha füves a talaj), nagyon nagy súllyal esik latba az úgynevezett harmattényező: emiatt érdemes azt választani, hogy másodikként üssön a csapat. Bár az is igaz, hogy a nedves füvön jobban lelassulnak, akár hamarabb meg is állnak a már elütött, kifelé guruló labdák, ezért nehezebb kiütni őket a határon.

Összeomlás

Abban nincs hatalmas meglepetés, ha egy csapat utolsó néhány ütőse gyorsan kiesik, hiszen ők a jó dobók, akik ütésben leggyengébbek a csapatban. De az sokkal nagyobb baj, amikor a sor elején vagy közepén található, tehát jó ütősök esnek ki gyors egymásutánban, esetleg néhány jó ütős plusz még a dobók. Ezeket az eseteket nevezik összeomlásnak.

Bár ennek oka lehet egy-egy jó formában levő dobó is, kombinálva mondjuk a rossz talajjal, de a fő ok, ami a háttérban áll, az a pszichológiában keresendő. Amikor többen kiesnek gyors egymásutánban, akkor az újonnan bejövő játékos már előre elkezd aggódni, hogy jaj, csak ő is nehogy így járjon, ezért feszült lesz, és persze pont emiatt fog így járni. Nagy önfegyelem szükséges ahhoz, hogy az ember nyugodt és pozitív tudjon maradni az ilyen helyzetekben, de érdemes gyakorolni, mert jól jöhet az élet bármely területén.

Néhány nevezetes példa az ütősök összeomlására:

1. 1990-ben egy Ausztrália-Anglia Hamvak-meccsen történt, hogy Anglia a második játékrészében 147/4-re állt, de ez az állás néhány játszma alatt 150/10-re alakult! Vagyis 6 ütősük esett ki úgy, hogy közben mindössze 3 futást szereztek! Ennek is köszönhető, hogy az ausztrál Bruce Reid élete legjobb dobóteljesítményét érte el 13/148-cal.

2. 1979-ben egy Pakisztán-Ausztrália tesztmeccsen Ausztrália omlott össze, szintén a második játékrészében: 305/3-ról 310/10-re sikerült zuhanniuk! Mindez leginkább Szarfráz Naváznak köszönhető, aki ebben a játékrészben nem kevesebb mint 9 ausztrált ejtett ki!

3. 1986-ban egy Karib térség-Srí Lanka ENN-meccsen Srí Lanka óriási, 193 futásos vereséget szenvedett, annak köszönhetően, hogy 45/2-ről esett ki mind az összes maradék 8 ütősük mindössze 10 pontot szerezve. Courtney Walsh ötös zsákmányt gyűjtött be.

4. 1993-ban egy Pakisztán-Karib térség ENN-meccsen Pakisztán nem kevesebb mint 8 kaput vesztett el gyors egymásutánban, mindössze 16 futást szerezve ezalatt. Összesen is csak 43 pontot sikerült összehozniuk, így a másodikként ütő karibiaknak 12.3 játszma elég volt a győzelemhez.

5. 2011-ben egy nagyon híres Dél Afrika-Ausztrália tesztmeccset játszottak: nem csak az volt benne különleges, hogy 2011. 11. 11-én 11:11-kor Dél-Afrikának éppen 111 pont kellett a győzelemhez, hanem az ausztrálok hatalmas összeomlása is. A sok egyes szerencsétlenséget hozott nekik: 1 vesztett kapu és 11 szerzett pont után 21/9-ig jutottak, vagyis 8 ütőst vesztettek mindössze 10 futást szerezve. Végül a játékrészben a két legeredményesebb pontgyűjtő ausztrál játékos két dobó (!) lett: Peter Siddle és Nathan Lyon.


Ez a Krikett.Sport - a legnagyobb magyar krikettoldal. Alapítva: 2019. május 18.

Az oldalon található összes szöveget az oldal szerkesztői írták, az összes színes rajzot ők készítették, nem másoltak semmit sehonnan.

Hasznos linkek:

Magyar Krikettszövetség

ESPN Cricinfo, a világ legnagyobb krikettoldala (egyelőre magyarul sajnos nem érhető el)

Üzenet a Krikett.Sport főszerkesztőjének