Krikett.Sport
Krikett.Sport KRIKETTLEXIKON
Főoldal
Alapfogalmak
Játékosok
Pálya, stadion
Dobósáv, vonalak, téglány, védett terület
A játékvezetők és jelzéseik
Mérkőzés, turné, sorozat
Játékrész, továbbjátszás, lezártnak nyilvánítás
Játszma
Futás
Holt labda
Rossz dobás, széles dobás, szabadütés
Mellé, testet érintve mellé
Határ, határesemény
Büntetőpontok
Eredmény
Mezőnypozíciók
Dobás
Ütés
Kiesés, apellálás, visszavonulás
Kiesési módok
Kidobás
Elkapás
Láb a kapu előtt (LKE)
Kifutás
Leverés
Sajátkapu-döntés
Labda kétszeri megütése
Mezőnyjáték akadályozása és kezezés
Időtúllépés
Eszközök és felszerelések
Labda
Ütő
Kapu, karók, pálcák
Védőfelszerelések
Háttérvászon
Szürcshenger
Statisztika, matematika, fizika
Dobási statisztikák
Ütési statisztikák
Egyéb egyéni statisztikák
Csapatokat rangsoroló mutatók
Duckworth-Lewis-eljárás

A dobás

Bevezető

Ebben a lexikonbejegyzésben a dobáshoz kapcsolódó általános fogalmakról lesz szó. A különféle dobási technikákról majd külön fejezet fog szólni (de az még nincs kész), a dobójátékosok egyéni statisztikáinak értelmezéséről pedig ez a külön fejezet szól.

Általában dobásnak azt nevezzük, amikor elkezdődik egy labdamenet, vagyis a dobójátékos (gyakran nekifutásból) elhajítja a labdát az ütőjátékos irányába. Igaz, hogy miután az ütőjátékos elüti a labdát, utána a mezőnyjátékosok megszerezhetik azt, és ők is dobhatják, ahova akarják, de ezek nem olyan dobások, ezért nem tárgyaljuk őket ebben a leírásban: nincs is rajtuk mit tárgyalni.

A dobásokat specialista dobójátékosok végzik. Ők pályafutásuk nagy részében csak a dobásokat gyakorolják, ütni többnyire alig tudnak, vagy ha igen, akkor sem kiemelkedően, ezért az ütési rendben sorvégi játékosok lesznek. Mivel azt, hogy kik végzik a dobásokat, csapaton belül döntik el (a kapitány szavát nagy súllyal figyelembe véve), ezért olyan játékosnak, aki nem tud, nem kell dobnia (ellentétben az ütéssel, ahol mindenki sorra kerül valamikor).

Korlátozott játszmaszámú krikettben előírás, hogy egy dobó legfeljebb az összes játszma egyötödében dobhat (tehát egynapos nemzetközi (ENN) mérkőzésen legfeljebb 10, Húsz20-ban legfeljebb 4 játszmában). Emiatt mindenképpen szükség van legalább 5 jó dobóra a csapatban, de sokkal több igazából nem is kell. Ez nagyjából igaz a hosszabb játékformákra, például a tesztre is.

A dobók célja kettős: egyrészt igyekeznek kiejteni az ellenfél ütősét, másrészt megpróbálnak úgy dobni, hogy abból minél kevesebb pontot tudjon szerezni az ellenfél. Szerencséjükre az agresszív pontszerzésre törés és a kiesések kockázata egyenesen arányos: minél több pontra és gyorsabb pontszerzésre hajt az ütős, annál nagyobb eséllyel esik ki. A 9+1-féle kiesés közül 5 van, ami inkább a dobó ügyességén múlik, ezért ha így sikerül kiejteni az ellenfelet, akkor a dobójátékos egyéni statisztikáihoz is hozzáadnak egy szerzett kaput. Ez az 5 mód a kidobás, az elkapás, a leverés, a láb a kapu előtt (lke) és a sajátkapu-döntés.

Egy játszmában végig ugyanaz a játékos dob (kivéve ha megsérül vagy eltiltják közben), míg a következő játszmában kötelező valaki másnak dobnia, vagyis egy játékos nem dobhat két játszmában egymás után. De arra van lehetőség, hogy az egymás után következő játszmákat felváltva dobja két dobó, és ez gyakran elő is fordul hosszabb-rövidebb időszakokon át. Mivel a játszmákat felváltva kell dobni a dobósáv két vége felől, ezért ha a dobók is felváltva dobnak, akkor egyvalaki mindig ugyanarról a végről dobhat.

Amikor egy dobó befejezte a játszmáját, akkor kimegy a mezőnybe játszani. Sokszor célszerű lehet a dobókat olyan pihenőpozícióba helyezni, ahova ritkán jönnek majd a labdák, és még jobb, ha ez a pozíció közel van ahhoz, ahonnan az előbb dobott (illetve ha felváltva dob valakivel, akkor ahhoz, ahonnan a következő játszmában is dobni fog). Ilyen pozíciónak kiválóan alkalmas a hármas és a ferde láb.

Dobásfajták

A dobásokat többféle szempont lehet csoportosítani: egyrészt a technika szerint, amivel eldobják a labdát (ez összefügg a dobás sebességével is), másrészt aszerint, hogy pattanik-e a labda a dobósáv talaján, mielőtt eléri az ütőjátékost, és ha igen, hol, milyen messze az ütőstől.

Technika és sebesség szerint

Technika és sebesség szerint két fő-fő csoportot különböztethetünk meg: a gyors (és közepes), valamint a lassú (de pörgetett) dobásokat. Egy-egy adott dobójátékos legtöbbször csak az egyik fajta dobás mestere, tehát minden emberről meg lehet mondani, hogy igen, ő egy gyors dobó, vagy igen, ő egy lassú (pörgető) dobó. Rendkívül ritka az, aki mindegyik fajta dobást beveti. De ez nem jelenti azt, hogy egyvalaki mindig pontosan ugyanúgy dob, hiszen számtalan variációs lehetőség létezik még a gyors vagy a lassú kategórián belül is. Sokszor láthatunk olyat, hogy egy dobó elkezd valahogy dobni egy játszmában, és többször egymás után ugyanúgy kísérletezik, de csúnya szóval mondva ez csak beetetési kísérlet: a játszma végén, amikor az ütős már arra készül, amit eddig is kapott, a dobó hirtelen változtathat a technikáján, és máris váratlan helyzetbe hozza az ütőst. Erre példa lehet, hogy a gyors dobók többször ugyanazzal a mozdulattal dobnak, de egyszer csak a szokásosnál lassabban engedik el a labdát, vagy az, hogy a felpattanó dobások sorozata után egyszer csak egy yorki dobás történik (ezen fogalmakat kicsit lejjebb ismertetjük).

A gyors dobások, amelyek mintegy 130-150 km/h-s sebességgel is repülhetnek (!), azért jók, mert kevés idő van rájuk reagálni, ráadásul a labda görbülve is szállhat a levegőben. Ha már sok játszma lezajlott, és ezalatt a dobójátékosok módszeresen fényesre dörzsölgették és kenegették (nyállal, izzadsággal) a labda egyik felét, míg a másikat hagyták elkopni, akkor az úgynevezett visszagörbülés jelensége is felléphet, miközben a labda repül a levegőben, és ez igencsak meg tudja nehezíteni az ütősök dolgát. Főként új labdáknál pedig, amikor a varrat még jobban kiemelkedik a gömbfelületből, az úgynevezett varratos dobások is igen hatásosak lehetnek: ezek azok, amiket úgy pattintanak le, hogy amennyire lehet, pont a varraton pattanjon meg a labda, mert ha így lesz, akkor váratlanul változtathat irányt.

A pörgő dobások lassabban (többnyire 70-90 km/h-val) repülnek, de ha a labda és a talaj megfelelő állapotban van, akkor nagyon megtévesztőek tudnak lenni, mivel lepattanáskor erősen megváltoztatják az addigi irányt.

A gyors dobások fő fajtái a varratos, a kivágódó, a bevágódó, a begörbülő, a kigörbülő és a visszagörbülő, míg a pörgetésnek két nagy kategóriája van: a csuklós és az ujjas pörgetés. A csuklós pörgetések közé tartozik a kicsapódó, a csalóka, a csúszó, a fricska, valamint a balkezes unortodox, azaz kínai pörgetés, míg az ujjas pörgetés típusai a becsapódó, az úszó, a dúszrá, a visszapörgő (más néven tíszrá vagy dzsalebí), a csettintős (más néven kairam) és a balkezes ortodox pörgetés. A felpörgő labda dobható csuklós és ujjas pörgetésként is. Ezt a sok fajtát majd később egy külön fejezetben részletezzük, de az még nincs megírva.

A lepattanás helye szerint

A másik csoportosítás, amit egyébként főként gyors dobások esetén alkamazhatunk, aszerint történik, hogy hol pattanik a labda a dobósávon. Nyilvánvaló, hogy minél közelebb történik a pattanás a dobóhoz, utána annál magasabbra fog fölérni, mire eljut az ütősig, és minél közelebb pattan az ütőshöz, annál alacsonyabban éri el őt.

Mivel sokmindentől függ (például a talaj állapotától és a játékosok magasságától), ezért nehéz megmondani, hogy hol van pontosan az a hely, ahol a dobó számára a legjobb, ha pattan a labda, de valahol középtávon. Az ilyen dobásokat jótávosnak nevezik. Ami ennél kicsit közelebb pattanik a dobóhoz, azt röviden pattanónak, ami még közelebb, azt felpattanónak hívják, és ha másért nem is, de azért kedvezőbbek az ütős számára, mint a jótávos dobások, mert a legfőbb irányváltoztatás a pattanáskor történik, és ezeknél a röviden pattanó dobásoknál több idő eltelik a pattanás után, így jobban fel tudják mérni, hova fog érkezni a labda. Ráadásul a rövid pattanásnál olyan magasra ér fel a labda, hogy az lehetőséget ad a húzás nevű ütésre, ami agresszív pontszerző ütésnek számít. De mondjuk a fejmagasságba pattanó labdát meg megintcsak nehéz megütni, tehát azt sem jelenthetjük ki, hogy ami röviden pattan, az mind rossz lenne a dobó szempontjából. Azonban ne felejtsük el: ha túl röviden pattan a labda, és annyira magasra megy föl pattanás után, hogy az ütős el sem érheti normális mozdulattal, azt meg a játékvezető széles dobásnak fogja minősíteni, ami érvénytelen, és még büntetőpont is jár érte.

Dobástávok a krikettben

A jótávosnál hosszabban, tehát az ütőjátékoshoz kicsit közelebb pattanó labdák azért könnyebben megjátszhatók, mert hiába változtat irányt pattanáskor a labda, utána már kevés utat tesz meg ezzel a megváltozott iránnyal, ezért kevésbé fog kitérülni, mire elér az ütőshöz, ráadásul kedvező magasságúak a hajtás típusú ütésekhez. Igen ám, de van egy olyan dobástáv, az úgynevetett yorki, ami szinte az ütős lábujjainál pattan: ezt megintcsak nagyon nehéz jól eltalálni, ezért sokan próbálkoznak yorki dobással. Csakhogy nem úgy megy az, hogy elhatározod, hogy most dobsz egy yorkit, és akkor úgy lesz: nagyon nehéz, még a profi dobók számára is nagyon nehéz pontosan ott pattintani a labdát, ahol az ember szeretné. Ha a yorki dobás félresikerül, kicsit rövidebb lesz, abból lesz a fél-röpte, amit viszont könnyen meg tud játszani az ütős. Ha meg kicsit hosszabb lesz, és lepattanás nélkül ér el hozzá, azt nevezik le nem pattanónak vagy röptének: ez igazi csemege az ütősök számára.

Az előbbiekből látható, hogy igazából három olyan távolság van, ami jónak nevezhető a dobó szempontjából: a fejmagasságba felpattanó, a jótávos és a yorki, csakhogy ezek között ott van a röviden pattanó és a fél-röpte, előttük és utánuk a széles és a röpte, amik viszont mind rosszak. Tehát ha valaki jó dobásra tör, de kicsit elvéti, akkor rossz dobás lesz belőle!

Egyéb

Végezetül megemlítünk még néhány idézőjeles dobásfajtát. Sok néző nem az előzőekben megemlített csoportosítás szerint, hanem a dobás jósága alapján ítéli meg a dobást. A könnyen megüthető, tehát rossz dobásokat nyalókának csúfolják (vagy azt is mondhatják, a labda csemege az ütős számára), míg ennek ellenkezőjére, a kiváló, nehezen megjátszható dobásra vannak, akik a dzsaffa szót használják.

Honnan kell dobni?

Nyilván a dobójátékos úgy szeretné elvégezni a dobást, hogy minél közelebb legyen az ütőshöz, hiszen akkor ellenfelének annál kevesebb ideje lesz reagálni a labdára. Ezért meg kellett húzni egy határt, aminél közelebbről a dobó már nem dobhat: ez az ütővonal lett. A talajra csak egy több centi széles csíkot tudnak felfesteni, de maga az elméleti vonal az ennek a csíknak a hátsó széle. A dobónak úgy kell elvégeznie a dobást, hogy az első lába, amikor dobáskor talajt ér, ne legyen teljes terjedelmével túl ezen a vonalon. Ha túl van, akkor az rossz dobásnak minősül. Ennél hátrébbról akárhonnan dobhat.

Hogy mennyire kell szemben lennie a dobóval, azt pedig az oldalvonalak jelzik: ezeket a dobó hátsó lába nem érintheti és nem léphet túl rajtuk. Egymástól 2,64 méter távolságban húzónak, ennyi a dobó oldalirányú mozgástere.

A dobás helye a krikettben

Mivel a dobósávnak mindkét végén van egy-egy kapu, ezért tehát azon a végén is van, ahonnan a dobó dob. Mivel a kapu pont középen van, a sáv hossztengelyén, ezért (főként ha van nekifutás) a dobás nem igazán végezhető el pont középről: a kapu mellett vagy bal, vagy jobb oldalon kell elhaladni nekifutás közben. Erre a krikettben két szakkifejezést használnak, méghozzá arra az esetre, amikor a dobó a kapunak azonos oldalán dob, mint amelyik kezével dobja a labdát, azt mondják: a kapuval átellenben dob, amikor pedig a kapu ellenkező oldalán van, mint amelyik kezével dob, arra a kapu mellett kifejezést használják.

Végezetül, ha már szóba került, pár szót szólunk a nekifutásról is. A nekifutás nem kötelező, de a gyors dobók nem tudnak meglenni nélküle, ők mindig nekifutnak, míg a lassúak (a pörgetők) nem feltétlenül. Fontos, hogy a füves talaj ott, ahol a nekifutások történnek, ne legyen rossz állapotú, süppedékeny, ezért amikor jön az eső, akkor nem csak a dobósávot takarják le egy nagy ponyvával, hanem lehetőség szerint a pályának azt a részét is, ahol a nekifutások történnek.

A szabályok értelmében egyébként az addig holt állapotban levő labda akkor kerül játékba, amint a dobó elkezdi a nekifutást.

A labda és a talaj állapota - kinek kedvez?

Általánosságban elmondható, hogy a rossz vagy a használattól leromlott állapotú talaj mindig a dobóknak kedvez, főleg a pörgetőknek, mert kiszámíthatatlanabbul pattan rajta a labda. De azt a szót, hogy rossz, ne értsük félre: egy modern, híres stadion dobósávjának talaja is lehet ilyen értelemben rossz, ha sokat játszanak rajta. Rövid mérkőzéseken, mint amilyen a Húsz20, a talaj nem nagyon romlik le, ezért ott a dobók mindig hátrányban érezhetik magukat.

A hosszabb mérkőzések, leginkább a teszt esetén bonyolultabb a helyzet. A játékrészek elején az új labda még kemény és fényes, ezért nem jól változtat irányt, ha pörgetve dobják, a gyors dobók viszont kihasználhatják, hogy görbülve száll a levegőben, és azt is, hogy az új labdán a varrat még jobban kiemelkedik, ezért a játékrész elején általában csak a gyors dobók dobnak. Később a labda kopik, puhul, a talajon sokasodnak a lábnyomok, a repedések, a mélyedések, így egyre kedvezőbbé válnak a körülmények a pörgető dobóknak. A játékrész elejét követő időszak mindenképpen az övék. Aztán még mielőtt 80 játszma elteltével új labdát kérnének (a dobók kérhetnek, és nem kötelező, de szoktak), még egyszer jó esély jut a pörgetők mellett a gyors dobóknak is: méghozzá azért, mert ha a mérkőzés közben lassan, de folyamatosan úgy dörzsölgették, fényesítették, nyálazták és izzadsággal kenték be a labda egyik felét, hogy a két fele érezhetően különböző felületű lett, akkor gyors dobás esetén fel fog lépni az úgynevezett visszagörbülés jelensége, ami nehezen kiszámíthatóvá teszi a röppályát az ütősök számára.

Értelemszerűen minél keményebb a talaj, annál nehezebben repedezik és egyenetlenedik, ezért a kemény talajok nem kedveznek a dobóknak. Az ilyen pályák például Ausztráliában, Új-Zélandon, Dél-Afrikában és Nagy-Britanniában gyakoriak, de vannak Indiában is. Az India más részein és például Srí Lankában jellemző poros sávok viszont jól jönnek a pörgető dobóknak.

Nem elhanyagolható azonban az időjárás változása sem. Ha reggel még nedvesebb a talaj, akkor a labda sokszor kisebbet pattan a várhatónál, és ez megzavarhatja az ütőst. Ha a felső réteg elkezd kiszáradni, az a pörgető dobóknak hasznos, de ha jobban kiszárad, és kemény lesz, akkor a dobók hátrányba kerülnek. Ha viszont a forróságtól megrepedezik a dobósáv, akkor megint a pörgetők örülhetnek. Bizonyos országokban igen fontos az úgynevezett harmattényező: estefelé, a lehűlő időben harmat csapódhat ki a füves pályára, ami benedvesíti a labdát. A nedves labdát nehezebb fogni, nehezebb pörgeti és dobni, tehát minden szempontból rossz a dobóknak.

Az előbbiekben leírt tényezőket mind érdemes figyelembe venni, amikor a kapitány a pénzfeldobáskor választ, hogy dobni vagy ütni szeretne elsőként, vagy amikor arról dönt, hogy kérjen-e továbbjátszást, esetleg amikor azon gondolkodik, lezártnak nyilvánítsa-e a játékrészét, és ha igen, mikor.


Ez a Krikett.Sport - a legnagyobb magyar krikettoldal. Alapítva: 2019. május 18.

Az oldalon található összes szöveget az oldal szerkesztői írták, az összes színes ábrát ők készítették, nem másolták egyiket sem sehonnan.

Hasznos linkek:

Magyar Krikettszövetség

ESPN Cricinfo, a világ legnagyobb krikettoldala (egyelőre magyarul sajnos nem érhető el)

Üzenet a Krikett.Sport főszerkesztőjének